BEAT WISMER - TÚL A TÁJON

1991-ben Soós Tamás több hónapot töltött Svájcban, ahol egy vidéki műteremben dolgozott.  Elsősorban tájképeket festett, de emellett totemszerű képződményeket is, vörös alapon. Ezek többnyire a Melankólia címet viselték. A sok ezidőben készült rajz is a tájélmény feldolgozásáról tanúskodik.

Soós Tamást már korábban is foglalkoztatta a Melankólia témája, és már azelőtt is terjedelmes sorozat állt össze a Metafizikus tájakból. Svájcban, vidéken kibontakozó festészete ehhez a két témakörhöz kapcsolódott, de a korábbi művekhez képest
visszaszorult benne a tartalmi komponens, mely immár nem ragadható meg közvetlenül, csak reflexszerűen villan fel. A korábbi tájképekhez képest megszelídült a téma felfokozott, barokkos drámaisága, de a festői oldottság uralma mellett is megmarad a kép, a festésmód intenzitása.

Az 1991 őszén, svájci tartózkodása végén az Aargaui Kunsthaus-ban rendezett kiállításon - amelyet sok műterembeszélgetés előzött meg - a vörös hátterű, fekete-alakos képek egy csoportját, és egy tájkép-sorozatot mutattunk be. Ha most a Metafizikus tájképekhez fordulok, az saját mélyebb érdeklődésemnek köszönhető az iránt a speciális határterület iránt, ahol a táj ábrázolása találkozik az autonóm festészettel. Itt, ahol a táj képe a tárgyi világtól független festészetbe megy át, található az az ambivalens hely, mely egyfajta is-is-t jelent, amire a metafizikus szó voltaképpen vonatkozik. Ezen a helyen találkozik a festészet tárgya (ebben az esetben nem más, mint a festésfolyamat kiváltója) és a tárgynélküli festészet, de egyúttal a hagyomány és annak meghaladása is. Már nincs a képen jelentéshordozó jel, eltűnik a Melankóliák borongva töprengő nőalakja, a címmel ellentétben nem találunk lokalizálható tájakat, a néző mégis szembesül a táj látványának közvetlen, szuggesztív erejével.

A festészet, ahogy azt Soós Tamás műveli, dialektikus lépést tesz meg. Nem folytatja töretlenül a hagyományt, ellenkezőleg, felfüggeszti a festői tradíciót. Mintha ez a fajta festészet megszüntetné a tájat, mint emlékképet, mégpedig kettős értelemben: először is mint tájat, amit szemlélünk, másodszor a tájképet, mint a tájnak a festészet története folyamán kialakult ábrázolását; azaz a tájat és a „tájkép"-et, a táj látványát és a festett tájat.

Soós Tamás tájképfestészete kötődik a hagyományokhoz, ugyanakkor nem hagyományos. 1991 folyamán személyesen tapasztalhattam meg, hogy a táj olyan élményt jelentett számára, ami autonóm festészet kialakítására ösztönözte. A tájnak magának hasonló szerepe lehetett az ő esetében - ha használhatom ezt a hasonlatot - mint a nő képének Willem de Kooning absztrakt expresszionizmusában. Ő is egy hagyományos képtípusra nyúlt vissza, amely azonban csak kiindulópont egy művészi kalandhoz és egy festői kísérlethez. Hagyomány és megtörése: Soós Tamás akár vállalhatná is de Kooning 1958-as kijelentését: „Hagyomány-ellenesnek lenni ugyanolyan elcsépelt dolog, mint a hagyományt választani".

Soós Tamásnak a rétegek gondos felhordásán alapuló festészete mély képzeletbeli képtereket tár fel. A néző nem abban a reményben olvassa le a tájat, hogy azonosíthatja, hanem ebbe a festési folyamatba lép be. A tájképek szuggesztíven melankolikus eleme  -hiszen minden szabadság ellenére tájképekkel állunk szemben - már nem kötődik tárgyakhoz, a leolvasható tartalom feloldódik a kép festői sűrítésének élményében.
Az imént leírt festészet túllépett a tájon, és Soós művészete ma közelebb áll az autonóm festészethez, mint kiindulópontjához, a tájképhez, azaz a tájhoz, mint emlékhez, és a festészethez, mint emlékezéshez. Ahogy Per Kirkeby írta: „A festészet emlékezés. Az emlékek ösztönöznek festésre. Mikor azonban meg akarod festeni a képet, felejts el mindent az emlékezésről".

Soós olyan nyelvet alakított ki festészetében, amely nem elégszik meg történetek elmondásával, melyben azonban végtelenül sok történet kezdeményei rejlenek. Néhány közülük a festészet beláthatatlanul mély titkaihoz vezet.