HEGYI LÓRÁND - A METAFÓRIKUS FORMA LEHETŐSÉGEI

Soós Tamás munkásságát az állandó változás és a különféle kifejezésformák sajátos   egymásmellettisége, egyidejűsége jellemzi. A reflektív gesztusfestészettől a tartalmi kiüresítés szélső határáig eljutó, mégis telített és személyes tereket létrehozó meditatív, monokróm festészeten át a művészettörténeti utalásokat és stílusidézeteket felvillantó, szellemes „kvázi-barokk" és manierista stílusmetaforákig, a mítosznélküliség alaphelyzetéből kiinduló, minden pátosztól mentes, frivolan és személytelenül dekoratív „Barokk Melankóliákig" terjed érdeklődése. Látszatra könnyen lép át az egyik alkotói korszakból a másikba, vagy az egyik formarendszerből a másikba, szellemesen és könnyedén mozog a maga által teremtett stílusmetaforák között. Ahány új korszak, annyi újfajta válasz a stílus kérdésére; ahány új módszer, annyi különféle „kínálat" egy érvényes, személyes és reflektív új metafora megteremtésére. Soós számára, és ennyiben művészete tipikusan a posztmodern művészetszemléletet tükrözi, nincsenek tabuk és tiltások, sőt bizonyos értelemben nincsenek megfellebbezhetetlen ítéletek, előírások, kötelező érvényű értékkódexek. S nincsenek pontosan meghatározott, szigorúan kijelölt kutatási területek sem, hiszen maga a kutatás mint analitikus közelítés a művészet lehetséges formái felé, számára irreleváns. Ő ugyanis nem kutat, nem feltérképez egy-egy területet, mert éppen a területek közötti szabad átjárás alapján dolgozik. Számára a művészet egy sajátos kultúrtörténeti, stílustörténeti passage, melyben a művész a nomád módjára szabadon vándorol, s helyfoglalásai, a szabad területeken történő ideiglenes letelepedései a határok relatív értékét, a kultúrtörténeti folyamatok nem evolúciós komplexitását, az értékrendszerek relativitását demonstrálják. Soós „használja" a különféle stílusmetaforákat, mégpedig nem formai értelemben, hanem a bennük megjelenített értékrendszerek, világszemléleti struktúrák beépítésének értelmében. Művészetének szokatlan - és olykor sokakat zavarba ejtő - provokatív változékonysága, munkáinak formai, nyelvi változatossága nem a művész személyiségének szeszélyességéből fakad, hanem a mindenkori új, aktuális kérdések megfogalmazásának igényéből. Mindig egy adott intellektuális helyzet megfogalmazására törekszik, s ehhez használja fel a képi toposzok mögött meghúzódó jelentésrétegeket, mint analógiás példákat, illetve mint - nehezen verbalizálható - kulturális konnotációkat. Olyan vizuális tárgyakat teremt, melyek mintegy vizuális tényként, önmaguk formai, nyelvi megszervezettsége által, egy-egy helyzetet tárnak elénk és tudatosítanak. Az állandó szerepváltás igénye nem az univerzális analógiák felől, hanem az egyedi, érzéki tárgy szenzibilizáló, tudatosító hatása felől közelíthető meg.

 A hetvenes években Soós Tamás pszeudó-strukturális problémákkal foglalkozott. De már ebben az időben is számos kontrollálatlan, improvizatív elem volt jelen festészetében, melyek egy új alkotói korszakot nyitottak. A szisztematikusan felfogott és vizsgált kalligrafikus festészetből indult ki, majd hamarosan szakított az analitikus szemlélettel és a szubjektív Én-képzetek stílusmetaforákban való megfogalmazására törekedett. Tiszta gesztusfestményeket alkotott, melyekben a rajzi minőségek egyre erősebbekké váltak. Közvetlenül az improvizatív-informel festésmód után néhány új kompozíciós mozzanatot és szimbolikus formát vezetett be, melyek a kultúrtörténetből származtak.

 „Mitológia" - sorozatában az antik „Párisz az almával"-motívum és a keresztény „Keresztelő Szent János"-motívum úgy olvad össze, hogy mindkét értelmezést a művész Önmagára vetíti, s a kalligrafikus felületalakítás spontán, a pillanatnyi létállapot élményét kiíró jelentései „aktualizálják" és személyessé, individuálissá teszik az eredeti motívumot. Fölfedezte magának a „Hannibál-történet"-et, mely különböző attitűdök és morális, történelmi kérdésekre adott válaszok metaforája, és számos festményt, akvarellt készített e témakörben. Soós oeuvre-je e periódusában egy ilyen formában soha nem létezett kultúra piktoreszk képzeletvilága, ennek heroikus figuráival és gondolataival, dinamikus művészetével és színes képzeleti építészetével együtt. Egy finom, komplex kolorizmus jelent meg festői világában éppúgy, mint egyfajta manierista dekadencia: hedonizmus és ornamentalizmus, melyek eltakarják a mély érzéseket és drámai gesztusokat a felület tudatos ornamentalizmusával. Rajzain és kisméretű festményein az ornamentalizmus még erősebbé vált, de az emocionálisan telített irodalmi témavilág, sokrétű jelentéseivel, szimbolikus utalásaival és művészettörténeti motívumaival a „kulturális metafora" megszemélyesítésén alapuló művészi totalitást fogalmazott meg. Ez az alkotói program lehetővé tette számára, hogy egy új identitás hiteles keresését manifesztálja. Soós Tamás művészetét ebből a szempontból lehet igazán megítélni. Műveit, mint a művészi Én szabad önteremtésének esztétikai formáit, a teljesség-keresés szubjektív képeit fogjuk fel. Erre pedig csak az igazán hiteles, erős, belsőleg elrendezett művek késztetnek bennünket. Az 1985-ben festett „Caravaggio" újbarokkos naturalizmusával, ugyanakkor különös festőiségével fordulópontot jelentett Soós művészetében. Elindította a művészettörténeti utalásokat is felvillantó „kvázi-barokk" stílusmetaforákat. A „heroikus tájkép" toposzát újrainterpretáló képeinek sorozata, a tudatosan halmozott „művi" mozzanatok teátrális hatásán keresztül, mintegy indirekt úton jutott el az igazán széles érzelmekig: az élet és művészet, sors és vállalás közös forrásáig. A közép-európai művészettörténetben oly meghatározó szerepet játszó barokk stílus felfokozott pátosza, emelkedettsége, teatralitása úgy épül be Soós képi világába, hogy magával hozta a „viharos időkre" utaló érzelmességet és szélsőségességet, miközben ironikusan vissza is vétetik a fenséget ostromló indulat, s minden viszonylagossá válik: a személyes értékelés és válogatás tárgyává.

 A sötét tónusokkal festett, komor pompát árasztó „Misztikus tájképek" roppant erők által mozgatott kozmikus világszínpadot ábrázolnak. A földöntúli derengésben, az itt-ott fellobbanó apró lángok lidérces fényében végtelen mélység tárul elénk. A viharos felhők alatt elhagyott, félelmetesen üres táj képe bontakozik ki, mely mitikus erők küzdelmének színhelyévé vált. A világszínpad mégis megkonstruált, keretek közé zárt, intencionált valóságként épül fel, ezt hangsúlyozza a képzeleti tér és a mi valóságos terünk közé helyezett félrehúzott függöny, a „másik világ" kezdetének képi metaforája. „Fotórajz"-sorozatán eltűnik a függöny-motívum, s vele együtt a pontos viszonylatokon alapuló esztétikai „másik világ", a művészi valóság korábbi megfogalmazásaira utaló festészeti jelrendszer. Itt magának az ábrázolásnak a különféle aspektusai válnak képtémává. Valójában nincs semmi, amihez viszonyíthatnánk, nincsenek tárgyak és testek, amelyek kitöltik az „üres" teret: maga az „üresség" telítődik fénnyel, a fény életével. A fény teret teremt maga körül.

A fényérzékeny papír felületéhez közelítő fény testté válik, térben mozgó tömeggé, mely térbeli viszonyokat határoz meg. A fekete üresség a fény által válik értelmezhető, átélhető világgá, melyet metafizikusan magunkra vonatkoztathatunk. A sötét a „semmi", az űr, az élet és értelem nélküli negativitás, amely még negativitásként sem képes létezni önmaga ellentéte, a fény nélkül. A fény nélküli sötétség a „semmi" metaforájává válik, s a fény maga az élet.

 A „Metafizikus tájak" majdnem monokróm festményein, a sötétszürke, sötétlila, fekete tónusok alig mozgatják meg a felületet. Ahogy a sötétben tapogatózva, apró érintések nyomán nyert információkból rekonstruáljuk képzeletünkben azt a teret, melyben járunk, e képek nézésekor is az apró nüanszokból áll össze a hatalmas, végtelen tér egy kicsiny, számunkra átélhető darabja. Tapasztalataink az érzéki forma letapogatásán alapulnak. A szem szinte elmerül az apró érzéki „szenzációk" gazdagságában. Minden vizuális élmény az érzelmi, hangulati asszociációk egész sorát idézi fel. A nüanszok gazdag sokfélesége és kiszámíthatatlan összetettsége egy olyan világ képzetét építi fel bennük, ahol a nagy kozmikus erők csapnak össze, s ahol az emberi sors örökké e nagy viharok árnyékában, a soha nem nyugvó hullámoktól dobálva alakul. Ahol az ember örök felfedezőúton jár, s csak apró, fellobbanó fények nyomán képes tájékozódni. Ez a tájképfestészet ugyanakkor nem csupán emelkedett pátosszal telített, hanem bensőséges megnyugvással" is.

 Soós Tamás tájai felett olyan mitikus égbolt magasodik, mely immár - talán a vad viharok elültével nyugalmat, kiegyensúlyozottságot is áraszt. Az apró fények némi támpontot nyújtanak, örök lobogásuk a maradandóság és változékonyság kényes egyensúlyát teremti meg. E képek állapotokat jelenítenek meg, egyszerű, nyilvánvaló vizuális tényként. A személyes megnyilatkozás indulati gesztusai feloldódnak az időtlen, mitikus állapotszerűség dologi nyugalmában.

 A nyolcvanas évek végén, a metafizikus tájképekkel egyidőben, új szimbolikus formák jelentek meg Soós festészetében. Melankóliának nevezi őket. Motívumai egyszerűek és mégis ambivalensek: ornamensek, melyekben elrejtve mégis jelen van egy ősi, kultikus üzenet, egy barbár és archetipikus értékrend lehetősége. A homogén vörös alapon megjelenő fekete formák női és férfi figurák egyik olvasatban. Ugyanakkor az ismétlődés, az egymás mellé rendezés egyszerű mintává fokozza le őket. A monumentalitás és a pátosznak a tudatos távoltartása ugyanakkor valamilyen ősi erőt, kétértelműséget, a varázslat lehetőségét sejteti. Mindig nyitva marad a kérdés, hogy mit is látunk; tulajdonképpen az „üresség" válik témává. Ez az üresség azonban a festői megformálás során telítődik új jelentésekkel. Az ismétlődő motívumok egyszer mélységet, testet, tömeget kölcsönöznek a formáknak, s térmélységet a homogén alapnak, máskor viszont ellaposítják, a síkhoz kötik, banalizálják a motívumokat. Banalitás és az ismeretlen mítosz varázslata keveredik ezekben a képekben. Soós Tamást éppen ez a jelentésváltozás foglalkoztatja: mi az a minimum, amitől személyessé, élettel telivé, ambivalenssé, varázslattá válik a látvány.